Hurrá, hétfő! #14

Tegnap eszembe jutott, hogy a vershez igazából választhattam volna a saját képeim közül is, illusztrációnak, de addigra már betettem a pinteresten talált fotót.

Ami tulajdonképpen annyira nem is illett a vershez, de az én képeim sem illettek volna. Mert a vers inkább az elszalasztott lehetőségekről szól, a képeimen pedig boldog öregemberek vannak.

Ez a kettő jutott eszembe, de lehet, hogy van még több is. A két bácsi épp békésen kávézgat templom után (nem tudom, mennyire látszik, de tiszta hamu a fejük, amit a templomban az egyfajta közbenjáró-pásztori szerepet betöltő brahminoktól kapnak. Ezt a tisztet csak a legmagasabb kasztbeliek tölthetik be. Az én csapatomban elég sok brahmin volt és az egyik srác ilyen “lelkész” is volt.), és nagyon örülnek, hogy fényképezem őket, a néni pedig a patyolatban dolgozik és maga a tény, hogy fehér emberek érdekesnek találják és fényképezik, arra készteti, hogy pózoljon. (Ha nem lenne világos, a néni mögötti asztal a patyolatnak az a része, ahol a már tiszta ruhát vasalják. Még a vasaló is látszik egy kicsit. Áramot nem fogyaszt. Dédnagyanyám hasonlót használt fiatalasszony korában. )

Úgy kerültem ide, hogy a varrónőhöz jöttünk gyalog, hogy elvigyük a szárinkat, de vasárnap pont nem volt nyitva. A varrodába amúgy csak úgy lépehttünk be, ha levettük előtte a cipőnket. (Ez nem kapcsolódik ide, csak azért jegyeztem meg, mert tőlünk nem áll távol az a nézet, hogy cipővel illetlenség bemenni valahova. Itt Skóciában ez nem egy érthető koncepió 🙂 Egyszer voltam egy szülinapi partin, ahol a háziak otthonra fölvették a cipőjüket! Mondjátok, hogy ez nem csak nekem furcsa…)

A két kávézgató bácsi a templom utcájában szürcsölgetett, beszélgetett, szemben velük egy fogászat hirdette a szolgálatását az egyik házban. Utcakép, majd közelről, a motoros képen láthatjátok egy pici részét a zöld táblának (“dental clinic”). A harmadik fotó a fogászati klinika bejárata előtt közvetlenül készült.

A néni egy sarokkal odébb dolgozott, látjuk, milyen körülmények között vasalják a ruhát. Az nem látszott, hogy hol mosnak, de egy dologban biztosak lehetünk, nem a közeli folyóban, mint a lenti képeken.

Honnan tudom? Onnan, hogy mi sosem a szállodai mosodaszolgálatot használtuk, hanem a sofőrünk elvitte valahová a ruhákat, lényegesen kevesebb pénzért kimosni, és egyik délelőtt munkába menet viccelődtünk azzal, hogy lehet, hogy a mi ruháinkat mossák itt éppen a patakban az asszonyok. Mire a sofőrünk megnyugtatott minket, hogy “Á, dehogy!”. Mert hát ugye látjuk mi is azt, hogy ezek mind egyforma színű meg hasonló méretű anyagok? Mert ezek a kórház lepedői, azért! (Én csak úgy mondom halkan, mert ezeken a képeken pont nem látszik, de mi naponta láttunk abban a patakban teheneket is álldogálni…)

Ha már említettem a szállodát, a Trident hotelben laktunk, medence, szauna, konditerem, minden, ami az öt csillagnak dukál. Így nézett ki belülről:

És kívülről:

szemétdombIgen, ez egy szemétdomb. Még csak nem is a legnagyobb a környéken és úgy tűnik, tehenek sem esznek belőle. Csak azt akartam érzékeltetni vele, hogy az a luxus, ami a hotelen belül van, a legtöbb ember számára elérhetetlen. Egy világ, amiből ők ki vannak zárva. (Egy munkatársnőnk azzal hárította el meghívásunkat a hotelbe beszélgetésre, hogy az anyukája nem engedné, hogy bejöjjön oda.)

Amiért pedig mindezt megmutattam meg elmeséltem, az az, hogy ezek az emberek mindennek ellenére boldogan, vidáman és elégedetten élnek. Pedig ők, legalábbis a hindu vallásúak, még abban a hitben is élnek, hogy mindig lesz egy újabb életük, mindig reménykedhetnek abban, hogy a következő nem lesz ekkora nyomor.

Akkor mi, akik hitünk szerint csak egyszer élünk, miért nem tudunk boldogok lenni ebben az egy életben?! Miért kell úgy élnünk, ahogy Weöres Sándor leírta, hogy mindig minden csak “lehetett volna”?

Te mit teszel ma a boldogságodért?*

*A kérdés nem költői! Nyugodtan írd meg itt a hozzászólásoknál vagy a facebook oldalon, hogy mi az,amit ma teszel vagy szoktál tenni azért, hogy boldog légy. Esetleg, hogy mi az, amit nem teszel, de szeretnél. Mi tenne boldoggá? Mi kell hozzá? Az én egyik “technikám” az, hogy mindennap legalább egyszer nevetek. Ha másképp nem megy, megnézek egy Showder klubot a youtube-on 🙂

A holló és az íróasztal

…avagy Miben különbözik Skócia és India Magyarországtól

Ma délután jött az ingatlanügynökségtől a pasas az albérletet ellenőrizni, míg én a lábamat lógattam az irodában. (Nem azért, mert annyira kevés a munka, hanem mert a hátamnak úgy kényelmes, ha magasabb a szék, és így nem ér le teljesen a lábam, tudom lógázni.) Félévente jön, hogy megnézze, nem pusztítottam-e le a lakást. (Nem.) Nem hagy nyomot maga után, de mindig küld előre emailt, hogy mikor fog jönni, így nem lógnak bugyik a radiátoron, amikor jön 🙂 Amíg szabin voltam otthon, egy macskaszitter vigyázott Florence-ra, Derek, aki egy derék embör, a Catbuddiestól, és akit Florence-kám nagyon komál. Ha pedig jön az éves gázbiztonsági ellenőrzés vagy szükség van egy mosógépszerelőre, nekem akkor sem kell itthon lennem, az ügynök odaadja a pótkulcsot az illetékesnek, aki bejön, elvégzi a dolgát, majd távozik, üres kézzel.

Ez itt, Skóciában teljesen normális. Ugyan elég meglepő volt, amikor ezzel szembesültem, de mindenki olyan természetesnek vette, hogy bennem sem merült föl, hogy gyanakodjak vagy aggódjak. A mai flatcheck kapcsán jutott eszembe India is, párhuzamként. Chennaiban az irodai kantinban nem egyszer megesett, hogy nem volt apróm, hogy 30 rúpiát fizessek a chicken biryaniért, csak 500-asom, ami ott nagy pénznek számít. Á, legyintett a menzás srác, akivel alig értettük egymást, angoltudás és akcentusbeli problémák miatt, majd később adnak vissza, ha már elegen vettek ebédet, mert akkor majd lesz elég apró. Én fizettem (500-at!) elvittem a tálcácskámat, megvettem a (frissen, aszememláttára) facsart gyümölcs shake-emet, megebédeltem a többiekkel, hogy egy félóra-óra múlva a pulthoz visszamenvén azt lássam, hogy már nincs ott a srác, akinek akkor sem tudnám a nevét, ha megmondta volta, kivéve, ha Kumar. (De ott majdnem mindenki Kumar.) Valaki más van ott, ugyanazt a kaját árulja, ha személyleírást kellene adnom, azt mondanám, alacsony, sötétbőrű, fekete hajú, bajusszal. Ami nem segítene sokat, mert az előző is alacsony, sötétbőrű, fekete hajú, bajusszal. (A lányok ugyanez, csak bajusz=hosszú haj). De hát láááátom, hogy ez nem ugyanaz az ember! Azért csak odamegyek, meglát, és már veszi is elő a visszajárót, “ma’am, ma’am”, és pontosan leszámolja, ami jár nekem. Eszébe sem jut letagadni – ugyan, ki tudná bizonyítani, hogy mennyit adtam, hogy a kollegája nem adott vissza, hogy majd azt mondta, később?! De fel sem merül, és ez nem egyszer előfordult.

Sötétbőrű, feketehajú nem-biztos-hogy-Kumarok

Sötétbőrű, feketehajú nem-biztos-hogy-Kumarok

Ilyenkor annyira sajnálom, hogy ez Magyarországon nincs így. De ha belegondolok, otthon én sem engednék be bárkit a lakásomba nyugodt szívvel. Nem adnám oda a tízezresemet egy 1200 Ft-os ebédért (lehet annyiért egyáltalán még ebédet kapni?), hogy majd egy óra múlva visszaadnak. De fordítva is igaz: mosógépszerelőként nem mennék be akárki lakásába, hogy aztán azzal vádoljon, hogy elvittem a laptopját, pénztároskánt nem vállalnám hogy “majd visszaadok a tízesből”, hogy a kedves vevő aztán azt állítsa, nem is tízest, hanem huszast adott.

Nem azért, mert  a magyar lopósabb lenne a skótnál vagy hazugabb az indiainál. Hanem, mert nem bízik. Sokszor még a hozzá közel állókban sem, de ismeretlenekben aztán pláne nem. Olyan jó lenne pedig, ha megtanulnánk, hogy lehet bízni a másikban. Ha tudnánk feltételezni, hogy van, aki tényleg csak jót akar és nem átverni. Lehet, hogy összefutsz egy hazuggal? Lehet. Lehet, hogy valaki megkárosít, megrövidít? Lehet. De az itt is megeshet vagy akár Indiában is. De minél többször gyakorlod mások felé a bizalmat, annál többször fogod te magad is visszakapni. Kezd kicsiben, a közvetlen környezetedben – terjeszd!

Mit tudnál a héten tenni? Mivel tudnád kifejezni a bizalmad?