Hurrá, hétfő! #14

Tegnap eszembe jutott, hogy a vershez igazából választhattam volna a saját képeim közül is, illusztrációnak, de addigra már betettem a pinteresten talált fotót.

Ami tulajdonképpen annyira nem is illett a vershez, de az én képeim sem illettek volna. Mert a vers inkább az elszalasztott lehetőségekről szól, a képeimen pedig boldog öregemberek vannak.

Ez a kettő jutott eszembe, de lehet, hogy van még több is. A két bácsi épp békésen kávézgat templom után (nem tudom, mennyire látszik, de tiszta hamu a fejük, amit a templomban az egyfajta közbenjáró-pásztori szerepet betöltő brahminoktól kapnak. Ezt a tisztet csak a legmagasabb kasztbeliek tölthetik be. Az én csapatomban elég sok brahmin volt és az egyik srác ilyen “lelkész” is volt.), és nagyon örülnek, hogy fényképezem őket, a néni pedig a patyolatban dolgozik és maga a tény, hogy fehér emberek érdekesnek találják és fényképezik, arra készteti, hogy pózoljon. (Ha nem lenne világos, a néni mögötti asztal a patyolatnak az a része, ahol a már tiszta ruhát vasalják. Még a vasaló is látszik egy kicsit. Áramot nem fogyaszt. Dédnagyanyám hasonlót használt fiatalasszony korában. )

Úgy kerültem ide, hogy a varrónőhöz jöttünk gyalog, hogy elvigyük a szárinkat, de vasárnap pont nem volt nyitva. A varrodába amúgy csak úgy lépehttünk be, ha levettük előtte a cipőnket. (Ez nem kapcsolódik ide, csak azért jegyeztem meg, mert tőlünk nem áll távol az a nézet, hogy cipővel illetlenség bemenni valahova. Itt Skóciában ez nem egy érthető koncepió 🙂 Egyszer voltam egy szülinapi partin, ahol a háziak otthonra fölvették a cipőjüket! Mondjátok, hogy ez nem csak nekem furcsa…)

A két kávézgató bácsi a templom utcájában szürcsölgetett, beszélgetett, szemben velük egy fogászat hirdette a szolgálatását az egyik házban. Utcakép, majd közelről, a motoros képen láthatjátok egy pici részét a zöld táblának (“dental clinic”). A harmadik fotó a fogászati klinika bejárata előtt közvetlenül készült.

A néni egy sarokkal odébb dolgozott, látjuk, milyen körülmények között vasalják a ruhát. Az nem látszott, hogy hol mosnak, de egy dologban biztosak lehetünk, nem a közeli folyóban, mint a lenti képeken.

Honnan tudom? Onnan, hogy mi sosem a szállodai mosodaszolgálatot használtuk, hanem a sofőrünk elvitte valahová a ruhákat, lényegesen kevesebb pénzért kimosni, és egyik délelőtt munkába menet viccelődtünk azzal, hogy lehet, hogy a mi ruháinkat mossák itt éppen a patakban az asszonyok. Mire a sofőrünk megnyugtatott minket, hogy “Á, dehogy!”. Mert hát ugye látjuk mi is azt, hogy ezek mind egyforma színű meg hasonló méretű anyagok? Mert ezek a kórház lepedői, azért! (Én csak úgy mondom halkan, mert ezeken a képeken pont nem látszik, de mi naponta láttunk abban a patakban teheneket is álldogálni…)

Ha már említettem a szállodát, a Trident hotelben laktunk, medence, szauna, konditerem, minden, ami az öt csillagnak dukál. Így nézett ki belülről:

És kívülről:

szemétdombIgen, ez egy szemétdomb. Még csak nem is a legnagyobb a környéken és úgy tűnik, tehenek sem esznek belőle. Csak azt akartam érzékeltetni vele, hogy az a luxus, ami a hotelen belül van, a legtöbb ember számára elérhetetlen. Egy világ, amiből ők ki vannak zárva. (Egy munkatársnőnk azzal hárította el meghívásunkat a hotelbe beszélgetésre, hogy az anyukája nem engedné, hogy bejöjjön oda.)

Amiért pedig mindezt megmutattam meg elmeséltem, az az, hogy ezek az emberek mindennek ellenére boldogan, vidáman és elégedetten élnek. Pedig ők, legalábbis a hindu vallásúak, még abban a hitben is élnek, hogy mindig lesz egy újabb életük, mindig reménykedhetnek abban, hogy a következő nem lesz ekkora nyomor.

Akkor mi, akik hitünk szerint csak egyszer élünk, miért nem tudunk boldogok lenni ebben az egy életben?! Miért kell úgy élnünk, ahogy Weöres Sándor leírta, hogy mindig minden csak “lehetett volna”?

Te mit teszel ma a boldogságodért?*

*A kérdés nem költői! Nyugodtan írd meg itt a hozzászólásoknál vagy a facebook oldalon, hogy mi az,amit ma teszel vagy szoktál tenni azért, hogy boldog légy. Esetleg, hogy mi az, amit nem teszel, de szeretnél. Mi tenne boldoggá? Mi kell hozzá? Az én egyik “technikám” az, hogy mindennap legalább egyszer nevetek. Ha másképp nem megy, megnézek egy Showder klubot a youtube-on 🙂

Színes világ bennünk

Először 2010 márciusában utaztam Indiába, egy 3 napos rendszertesztelés céljából. Csatlakozás lekésése, frankfurti és bangalore-i reptéren való órákig tartó várakozás, 24 órás út a tervezett 12 helyett és vasárnap reggel 1/2 8-kor landoltunk Chennaiban. Ekkor már 26 fok volt és a reptéri busz ablakai párásak voltak a klímától.

Ahogy kiléptünk az épületből, én már kezdtem érezni, és ahogy a taxi vitt minket a hotel felé, már biztos voltam benne, én beleszerettem ebbe az országba. Hihetetlen volt.  Sz í  n e s !
Mindenhol színes volt, az emberek színes ruhákban jártak, a házak színesre voltak festve (amik nem pálmalevelekből összeeszkábált kalyibák voltak) és még a felüljáró korlátai is színesek voltak! (A szmog egyébként nagyobb volt, mint Budapesten és emiatt az ég szinte mindig szürke volt – az ember vágyott vissza Budapestre egy kis friss levegő után, de komolyan. De még így is vidám volt.)

Nálunk semmi sem színes. A házak általában szürkére, világoskékre vagy halványsárgára vannak festve. Talán a mostani felújított panelok kezdenek kicsit kilógni a sorból, bár ahogy látom, azok is általában pasztelszínűek. De már ez is haladás. Meggyőződésem, hogy az indiai ember azért (is) olyan nyugodt és békés, elégedett az életével, mert állandóan vidám színek veszik körül. Az iszonyatos nyomor ellenére. Annak ellenére, hogy nem igazán tudod megkülönböztetni a koldust az utcán sétálótól, mert ugyanúgy néz ki.

Azóta is sokszor eszembe jut, sokkal vidámabbak lennénk Magyarországon, ha mi is színesben élnénk. Valahol az ember élete folyamán kivesznek a színek belőlünk. Egy biztos, 6.-ban még megvan.

A régi iskolám, a szegedi Gedói Általános iskola nevezett az alábbi rajzpályázatra, ahol szavazni lehet a képekre online.

A leadott szavazatok számán túl a pontszámításnál figyelembe veszik az iskola tanulóinak létszámát, valamint a település lakosságának a számát is. A nagyvárosi iskolák közül csak az én iskolám van az első tízben. Első helyen van pl. Jásd község a maga 771 lélekszámával. Ott eddig minden rajzra 2300 szavazat érkezett (mondjuk a lakosság fele leadott eddig 6 db szavazatot). Ha Szeged lakosságának a fele leadott volna eddig 6 db szavazatot, akkor most lenne kb. 480.000 szavazatunk rajzonként. Ebben szeretném a segítségeteket kérni!
A szavazás a http://www.tamogatjukacsaladot.hu/info/galeria.php oldalon érhető el. Rövid regisztráció és emailcím megerősítése után az oldalra a fenti linken belépve csak ki kell keresni a Szeged – Gedói Általános Iskolát és már láthatók is az alkotások. Ha lenne egy kis időtök arra, hogy a Gedói tanulóinak képeire szavaztok, az nagyon sokat jelentene az iskolámnak.
Egy nap egy emailcímről csak egyszer lehet szavazni, de akármennyi képre (akár az összesre)! Ha a blogot követő 59 ember (köszi, ez a szám nemrég még kevesebb volt!) csak egyszer szavaz, az 59 plusz szavazat. Ha mindenki csak egyszer szavaz, de a hátralevő 4 napban naponta, akkor az 236 szavazat! És ez csak növekszik attól függően, hány képre adjátok le a voksotokat.

És akkor mutatom, az emberben hatodikban még benne vannak a színek:

A regisztráció egyszerű, rövid, a szavazást pedig megejtheted a Barátok közt reklámszünetében vagy minden alkalommal, amikor panaszkodnál. Ha kifogások jutottak egyből eszedbe, amikor azt mondtam, boldogabb lenne a magyar ember színesben, akkor pláne rádfér, hogy a hátralevő 4 napban nézegesd a képeket és szavazz 😀
A fönti képeket én válogattam ki, ennél sokkal több van, rajzok, ragasztások, 3D-s alkotások.

A gyerekekben rejlő színest Bata Anikó, Simon Edit, Alexandra Vukov és Popovics Lőrinc hozta ki.

Hurrá, hétfő! #9

Buzdítás ballagóknak, érettségizőknek és mindazoknak, akik megrekedve érzik magukat – Rendhagyó hétfő

A minap azt álmodtam, hogy középiskolából ballagok, de már 30 évesen. (Itt volt némi kronológiai zavar, ugyanis az álmom szerint ez 5 évvel volt az érettségi után…) Az alapszituáció az volt, hogy a mi osztályunknak nem volt ballagása anno, ezért egy most végzős osztállyal együtt történt meg a “nagy esemény”.

Az iskola kitett magáért, az osztálytermek nemcsak feldíszítve, de minden egyes ballagónak személyre szóló képeslap volt egy kis üzenettel a padján. Megtaláltam a saját lapomat, ami vészesen hasonlított arra, amit a csapatomtól kaptam az irodában a 30. születésnapomra, benne nemcsak üzenet, hanem a ballagási búcsúbeszéd is, amit az osztályfőnök írt meg nekem.

Az osztályok elfoglalták a helyüket, a vendégek is igyekeztek megtalálni a széküket a hatalmas udvaron; nekem a 2 tesóm, anyukám és nagymamám jött el. (Mindenki nagyon csinos volt, Anyának ki volt vasalva a haja, nagyon jól állt!) Érdekes módon én egy zöld kis pamutruhát és zöld tornacipőt* viseltem, kosztüm helyett.

* Az öltözékem jelentősége az álomban az volt, hogy már fölnőttem, rátaláltam önmagamra és nem kötnek olyan szabályok, amikről diákként azt gondoltam, megváltoztathatatlanok.

Mielőtt megkezdődött volna az ünnepség, egykori fizikatanárom, Szentirmay László úgy gondolta, hogy még kikérdezi tőlem az izochor, izobar és izoterm állapotváltozások tananyagát. (Nem tudom, mi késztette erre a galádságra, Tanár Úr, de vettem az akadályt, úgyhogy most már hanyagolhatjuk az első osztályos fizikát!)

Az osztályfőnökkel gyorsan átfutottuk a műsor programját, amiben egy videófilm hanganyagának fölolvasása (!) után a lapomra írt beszédet kellett elmondanom. (Oké, aláírom, az álmaim elég furcsa fordulatokat is tudnak venni…)

Miután elmondtam az előre megírt beszédemet, úgy döntöttem, még nem fejeztem be. -Ennyi volt – mondtam-, a papírokat leteszem, de szeretnék még hozzáfűzni valamit.

A tanárok mindig azt mondogatják, “élvezzétek ki a középiskolás éveket, mert ezek a leggondtalanabbak, a legszebbek. Vissza fogjátok sírni később, nem is tudjátok milyen jó dolgotok van most. ” Nem értek egyet. Előttetek áll az egyetem, ami szintén egy jó szakasz az életetekben, lots of fun. De ne gondoljátok, hogy ezek után már csak a neheze jön. Minden életkorban lehet boldognak lenni, csak meg kell tanulni észrevenni, hogy mi a szép és meg kell tanulni élvezni. Bármikor lehettek boldogok.

trident hotel rózsaszirmos tál

Üdvözlő tál rózsaszirmokkal, Chennai

***

Hurrá, hétfő #8… volt tegnap!

Image

Én döntöm el, hogyan érzek, és ma a boldogságot választom

Elmaradtam a Hurrá, hétfő! posztolásával, pedig már szombaton megvolt az ötlet, hogy milyen buzdítást szeretnék megosztani veletek.

Jutalmazd meg Önmagad!

Sokszor természetesnek vesszük, hogy valamit megcsinálunk, hogy valamit jól csinálunk, viszont, ha egy kicsi hibát is vétünk, már szidjuk magunkat és kudarcban gondolkodunk. Miért tekintjük annyira egyértelműnek, ami jó? Miért nem élvezzük és jutalmazzuk meg magunkat érte, ha a hibákért büntetünk?

Az elmúlt héten végre 5 teljes napot dolgoztam végig. Ez máskor, másnak teljesen természetes, de az elmúlt kb. 2 hónapban nekem nem volt az, sokszor haza kellett jönnöm napközben vagy itthon maradnom napokra. Úgy döntöttem, megjutalmazom magam!

Úgyhogy mosogatás közben (ez nem képezte a jutalom részét, csak meg kellett csinálni) átadtam magam az érzésnek, hogy de ügyes is vagyok! Ezen gondolkodtam, miközben a mosatlanhalmot tüntettem el, és újra meg újra megerősítettem magamban, hogy ez egy teljesítmény volt most tőlem!

Engedjük meg magunknak, hogy néha hibákat vétsünk, de emlékezzünk arra is, hogy megjutalmazzunk magunkat valami jóért, valami teljesítményért. Még akkor is, ha ez a jutalom csak néhány gondolat!

Ti mivel jutalmazzátok magatokat?