Versvasárnap #17

Vurst Vanda

Angyal

 

Mikor megszületett,

fényes volt és tiszta,

a szeretet az, ami

a világra hozta.

Mindig a nap felé utazott,

ha sütötte az arcát,

magában mosolygott.

Tűzbe esett a lelke,

s ő énekelt felette.

Aztán véres könnye hullt,

s többé egy szót se szólt.

Lassan lélegzik,

a szíve hallgat.

Vállát nekiveti

az öreg téglafalnak.

Altatódalt dúdol,

pedig tudja, hogy

helyette senki se szólhat.

Régi meséket kötött

a hajába úgy látom,

el akar bújni, ne lásson

senki át a homályon.

Tőle volt szép minden nyár,

most fáradtnak tűnik,

a remények végén jár.

Úgy sír, mint akinek

az anyja halt meg.

Ma elalszik s nem

kel fel holnap.

Kincse az emlékei és

a becsülete voltak.

Nem vár eztán semmit,

csak hogy érjen már haza.

Csillagtalan éjszakán

úgy tett ez a lélek,

ahogy a dombon

a pásztortüzek égnek.

Zavaros szemében

öreg utak képe,

porlepett ingét a

hazug szél megtépte.

Ok nélkül reszket,

most nem bántja senki.

Csak épp nincs ereje

innen tovább menni.

Én se tudom, mi lelte,

hirtelen felszökött a láza,

aludtunk és másnapra

elsorvadt a szárnya.

( 2008.03.20-21.)

Ehhez mit szólsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s