Vurst Vanda
Angyal
Mikor megszületett,
fényes volt és tiszta,
a szeretet az, ami
a világra hozta.
Mindig a nap felé utazott,
ha sütötte az arcát,
magában mosolygott.
Tűzbe esett a lelke,
s ő énekelt felette.
Aztán véres könnye hullt,
s többé egy szót se szólt.
Lassan lélegzik,
a szíve hallgat.
Vállát nekiveti
az öreg téglafalnak.
Altatódalt dúdol,
pedig tudja, hogy
helyette senki se szólhat.
Régi meséket kötött
a hajába úgy látom,
el akar bújni, ne lásson
senki át a homályon.
Tőle volt szép minden nyár,
most fáradtnak tűnik,
a remények végén jár.
Úgy sír, mint akinek
az anyja halt meg.
Ma elalszik s nem
kel fel holnap.
Kincse az emlékei és
a becsülete voltak.
Nem vár eztán semmit,
csak hogy érjen már haza.
Csillagtalan éjszakán
úgy tett ez a lélek,
ahogy a dombon
a pásztortüzek égnek.
Zavaros szemében
öreg utak képe,
porlepett ingét a
hazug szél megtépte.
Ok nélkül reszket,
most nem bántja senki.
Csak épp nincs ereje
innen tovább menni.
Én se tudom, mi lelte,
hirtelen felszökött a láza,
aludtunk és másnapra
elsorvadt a szárnya.
( 2008.03.20-21.)
