Versvasárnap #13

Vurst Vanda verse

Elmegyek innen holnap,
messzi nyugatnak,
ahol Rám kutyáid már hiába ugatnak.

Elmegyek innen végre,
hogy kilépjek a fényre
és ne halljam zúgását királyi dacodnak.

Menekülök nagy folyókon túlra,
elbújok sötét dombok mögé
és nem gondolok az átszenvedett múltra.

Ott rejtezem az éjszakában,
a téli viharok szavában,
a nád közt sóhajtó tavak vizében,
a kövek alatt a sárban.

Ott leszek a csúf bogarak hasában,
az erdőn, a vadak nyomában.
Testem lesz a dércsípte bogyók húsa,
s porként borulok a sok földútra.

Árvalányhaj leszek, ősszel meg gomba.
Elveszejtem majd azt, aki goromba.
Ott leszek minden jó fűben, a mennykő vágta fában,
vénasszony hátán a rőzsenyalábban.

Egy lány ajkáról szakadok fel a dalban.
Hullámzok a vidám gyerekzsivajban.
S ha az elázott vándor a kandalló előtt emlékeibe mélyed,
a lángokban Engem vél látni és nem téved.

Idegen szerelmes párok a hajamból szednek virágokat.
A hajnali széllel mesélek hihetetlen dolgokat,
s apró madarakkal meghódítok messzi világokat.

Nedves mohák őrzik testem lenyomatát,
ha majd ott leszek, ahol semmi se bánt.

Már elmenekültem. Most csöndben hallgatok.
De békéd eztán nem lesz.
Vádamat örökké rád vetik a csillagok.