Bognár Judit

Bekopogtam József Attilához

A síneken sétálok,
egy vonatra várok.

Felülök egy kocsira,
visszamegyek a múltba.

Látom a ködben a házad,
halkan kopogok Nálad.

Azt képzelem, beengedsz,
egyetlen székedre leültetsz.

Mintha ismernél, meséled
az aznapi ebéded.

Sokáig nem tartott –
üres volt asztalod.

Kenyér helyett tollat fogtál,
Bajos szélben jajongtál.

Nagy-nagy tüzet raktál a Télben,
sokat fürödtél a vérben.

Órákon át hallgatlak,
pedig nem is faggatlak.

De nem te kiáltasz, a föld az,
zizzen a szalma, izzad a gaz.

Meséltél az erdőről,
szarvasokról, felhőkről.

Felpillantok az arcodra,
könnycsepp csorog le róla.

Látom, a Mamára gondolsz,
bajszod alatt imát mormolsz.

Szoknyás lábak mozognak szemedben,
Asszonycsókok bugyognak lelkedben.

De hangulatod változott,
s eljöttek a farkasok.

Csaholtak és ugattak,
Szarvasokat szaggattak.

Belemartak hitedbe,
Bánat ült a szívedre.

Éreztem, hogy Jön a vihar,
S a világból egy földet kimar.

Hetedikként nézel most rám,
futsz a mezőn, mindenütt sár.

Nem emel föl senki sem,
Segíts rajta, Istenem!

– Etetnélek, ha tehetném,
tüzet raknék, szeretném.

De hol lennének verseid,
ha nem éled meg mind e kínt. –

Este lett és sötét,
a sötétben bőrünk összeért.

Rád nézek, és hol is vagyok,
Ülök, állok, ölök, halok.

…felnézek, és hol is vagyok,
otthon ülök, lapozgatok.

Elvesztem a soraidban,
fuldoklom a szavaidban.

Súlyosak és csöndesek,
ordítanak, könnyezek…

Véredből venném a mintát,
de tolladból lopom a tintát,

cserébe nincs mást odaadnom,
csak szeretetem, s csodálatom.