In Memoriam…

Nem, ne, ez nem lehet! – ez volt az első gondolatom, amikor megtudtam a hírt. Ugye, nem igaz? Aztán rájöttem, ilyennel senki nem viccelődne, még facebookon sem. Hogy lehet ez?! Olyan életvidám voltál mindig. Persze, az életvidámságnak nem sok köze van ahhoz, hogy mikor ér véget az ember élete… Olyan kép volt a búcsúzásodhoz téve, amin csak úgy ragyogsz. Mindig ilyen képek készültek rólad. Sütött rólad a boldogság. Bár már évek óta nem találkoztunk személyesen, és a kapcsolatunk a facebook posztokra korlátozódott, mégis úgy hiányzol. Tudtam, hogy beteg vagy, de nem, hogy ennyire. Nem tudtam, mi van veled, csak amennyit láttatni engedtél: a sok kutatómunkát, a fordítást, a sok-sok túlórát.

Próbálok rád visszaemlékezni, de csak annyi jut eszembe amikor ifi után az alagsorba lehoztad a laptopod és mondtad Kübler Daninak, hogy ne szedje le róla a fóliát, hátha az védi majd valamennyire a homoktól, ami a táborban, ahova készültél, belekerülhet. Emlékszem a narancssárga kispolszkidra, hogy mindig volt rajta valami javítanivaló. Nem is tudom, ültem-e benne. Próbálok emlékezni, miket csináltunk együtt, de nem tudom. Úgy élsz az emlékeimben, hogy sokat nevettünk együtt, mégis olyan komoly voltál, tudtál az lenni. Emlékszem a sok posztodra, hogy mennyit dolgoztál a kutatásaidon, hogy előadásokat tartottál és órákat az egyetemen, hogy bölcsességfogakat(?) kerestél valami kísérlethez. Emlékszem, hogy néha segítséget kértél a fordításaidhoz. De leginkább arra a fóliára emlékszem, amit nem akartál, hogy Dani leszedjen.

Nem tudom, hogy mehettél el. Nem tudom, szenvedtél-e vagy csak elaludtál. Nem tudom, miket éltél át, csak emlékszem, hányszor kértél imában támogatást, amikor kórházba kerültél. Nem tudtam, hogy ilyen beteg vagy. Azt sem tudtam, hogy ennyire szerettelek. Megrendített a hír, hogy nem vagy már köztünk, jobban, mint gondoltam. Ürességet hagytál magad mögött. Tudom, hogy amikor sírok bánatomban, akkor nem téged siratlak, mert neked most jobb és végre odakerültél, mindannyiunkat megelőzve, ahova annyira vágytál. Amit siratunk, az a hiányod a szívünkben. Nem bánat afölött, hogy meghaltál. Bánat azért, mert nekünk nélküled kell élnünk tovább.

Próbálok emlékezni. De csak az a fólia jut eszembe és a mosolyod. Sosem tudtam meg, jutott-e homok a laptopodba. Abban a táborban.

Karola Kálló

“A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid11:1)

In Memoriam…” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Én is ezt érzem, pedig sokat voltunk együtt az elmúlt évek során… most azt teszem, amit ő: olvasok. Begyűjtök mindent, ahol csak ott a neve, próbálom tompítani a hiányérzetet… Egyszer amikor megkérdeztem tőle, hogy képes arra, hogy mindent elolvas, ami a világon létezik a tudományostól a közönségesig? Az volt a válasza: ez tart életben. Most valahogy én is így vagyok… Köszönöm a posztot!

    Kedvelés

    • Köszönöm, hogy megosztottad a te emlékeid! Abban reménykedem, hogy a közös emlékezés, a búcsúzó jókívánságok segítenek a családjának és nekünk is vigasztalódni. Örülök, hogy tudhatta, hogy mennyien szeretjük, szerettük.

      Kedvelés

  2. Visszajelzés: Visszatekintés 2015-re | szimplán jó

Ehhez mit szólsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s