Az adott szóról, csirke biriyaniról, barátságról és el nem lopott cipőkről

Vasárnap jelent meg a hvg.hu-n egy cikk a jólismert használtruházati cégről, a Háda Kft.-ről. Érdemes elolvasni, hogyan lett egy ötletből jól menő vállalkozás, de én nem ezért pécéztem ki magamnak, hanem az alábbiak miatt.

“Érdekesség, hogy a brit partnerekkel elegendő a szóban kötött megállapodás. Háda György azt mondta, hogy “Bár az angolok nehéz emberek, nem írunk több oldalas szerződéseket, mert nincs rá szükség. A partnercéggel minden év elején megegyezünk az árban és a mennyiségben. Általában megbeszéljük, és működik a szóbeli megállapodás. Ő szállít, mi fizetünk. Ennyire egyszerű. A nyugati kultúrában még mindig van becsülete az adott szónak” – mondta.” (a teljes cikk itt olvasható)

A szóbeli megállapodás valóban működik itt, úgy hívják, hogy “gentlemen’s agreement”, azaz úriemberek közti megegyezés. Amennyiben nem tartják be a megállapodást, még bíróságra is lehet menni vele.
Először akkor hallottam ezt a kifejezést, amikor Indiába készültem 4 hónapra dolgozni. A projekt végéig maradtam, ameddig át nem adtam teljesen a munkát a chennai-i csapatnak, akik aztán önállóan kezdtek el dolgozni, rám pedig várt a control és támogató munka itt Glasgowban.

A pozícióm ekkor már megvolt, de még nem kaptam sem fizetésre ajánlatot, sem írott szerződést nem láttam és kicsit aggódtam, aminek az egyik megbeszélésen hangot is adtam. Merthogy az oké, hogy megvan az állás, mondták, hogy megvan, de semmiféle biztosítékom nincs, azt sem tudom, mennyit fogok keresni, stb. Ekkor hangzott el a senior managerek szájából ez a kifejezés, nem kell aggódnom, mondták, ez gentlemen’s agreement.

Tényleg az volt, de ezt magyar fejjel azért elég nehéz volt fölfogni, amikor te ahhoz vagy szokva, úgy általában, hogy még az írásban adott szó sem elég biztos…

Háda György úgy fogalmaz: a nyugati kultúrában még van becsülete az adott szónak. De ez nemcsak a nyugati kultúrában van így. (Nem akarom azt mondani, hogy ez tulajdonképpen csak a magyar kultúrában nincs így…mert biztos vannak más népek is.) Két dolog jutott eszembe erről a mondatról.

Az egyik a saría (iszlám jog és itt még több a befektetésről-kereskedésről). Az egyik bankban, ahol dolgoztam, rendszeresen kaptunk üzeneteket olyan ügyfelektől, akik a saría irányította országban éltek. Az üzenetekben ügyletek részleteit közölték, mégpedig úgy, hogy ők megígérik, hogy x összegben vesznek ilyen valutát olyan valutáért, n árfolyamon ekkor meg ekkor és ez az ígéret köti őket, amennyiben nem tartják meg a szavukat, akkor ennyi meg ennyi díjat fizetnek büntetésből.

A másik pedig, ami eszembe ötlött, az egy kis történet Chennaiból.

Egyik nap ebédnél chicken biriyanit akartem venni, ami 34 rúpiába került (ellentétben más ebédekkel, amik csak 26 rúpiát kóstáltak), de csak 500-asom volt. Ez ott nagy pénz (a legnagyobb címlet az ezres), sokat is ér, abból is látszik, hogy egy ebéd csak 34 rúpia. (Bár Tata, a cég minden ebédhez a fele árával hozzájárul, ezenkívül pedig vacsora- és uzsonnakupont is ad a dolgozóinak – az uzsonnakupont gyümölcsturmixra is be lehetett váltani. Megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy sokan csak itt, az irodában engedhették meg magunak, hogy főételt egyenek.)

DLF canteen, first cake-cutting

Az ebédlő és büfé kialakítás előtt – első tortánk

Szóval kikértem a biriyanimat és fizettem volna, de a srác a pult mögött – ami igazából csak egy, az ebéd idejére odahúzott asztalt jelentett, a pénzt meg egy tálban tartották, nem ám pénztár meg blokk meg miegyéb – közölte, hogy sajnos nem tud visszaadni, ennyi aprója nincs. De vigyem csak el az ételt, mire végzek, már össze fog gyűlni elég pénz és akkor majd visszaad.

Ez rendben is volt, mi leültünk Nandukával enni és amikor végeztünk, gondoltam, megyek a sráchoz a visszajárómért. (Nanda volt az egyik legjobb barátom odakint, mindennap együtt ettünk, már Budapesten is, és Chennaiban hétvégén is sokszor találkoztunk és a mai napig tartjuk a kapcsolatot.)

Igen ám, csak ahogy fölnéztem, láttam, hogy már nincs ott az a fiú, akivel én ezt megbeszéltem, helyette ott van egy másik, alacsony, barnabőrű, feketehajú (szemben az előző sráccal, aki alacsony volt, barnabőrű és feketehajú. Csak egy másik arc volt a fején. Az azonosítás leírás alapján itt amúgyis elég nehezen ment, mert annyit tudtál mondani, hogy “tuuudod melyik, ilyen alacsony, barnabőrű, fekete a haja”. Lányoknál mindenki hosszú hajú, tehát az sem volt túl nagy segítség. Fiúknál még fölmerült a kérdés, hogy van bajsza vagy nincs bajsza, de igazából ez sem segített túl sokat. Esetleg reménykedhettél egy szemüvegben. De ez volt a maximum.)

Nem volt mit tenni, 500 rúpia, akárhogy is nézem, nekem is 500 rúpia, odamentem, gondolván, majd elmagyarázom a 2-es számúnak, hogy mi az ábra. De nem volt rá szükség. Ahogy meglátott, már mondta is: “Ma’am, itt van a visszajárója, ennyi meg ennyi.” És már nyomta is a kezembe  a pénzt. Odavoltam egy óra hosszát, ők közben cseréltek, de eszükbe sem jutott, hogy becsapjanak vagy azt mondják, csak 100 rúpiát adtam.

A büfében is, ha nem volt nálad pénz, később is oda lehetett adni és nemcsak nekünk, fehéreknek volt ez kiváltság. Rajalakshmit láttam egyszer sorbaállni és fizetni, anélkül, hogy kapott volna vlaamit. Akkor mesélte, hogy előző este elfelejtette kihozni a pénztárcáját vacsorához és most fizette ki.

Az ebédlőben volt egy kisasztal, rajta mindenféle-fajta mobiltöltővel (Nokia, Blackberry, Sony, stb). bárki föltehette oda a telefonját és otthagyhattad órákra, amíg te visszamentél dolgozni. Úgy hallottam, ilyen töltőállomás volt benzinkutakon és egyes boltokban is.

Amikor bementünk a templomba vagy az ashramba Pondicherryben, a cipőnket kinn kellett hagyni az utcán, a templom előtt. Amikor visszeértél, ott várt rád, senki nem lopta el.

Ha beálltál egy parkolóba, ráírták a hátsó szélvédődre, mikor értél oda, ez alapján ellenőriztek a parkolóőrök. Semmi papír meg nyomtatás…

car parking in Chennai

Ez az autó 12:20-kor érkezett

Annyi minden jutott most eszembe, hogy utolsó sornak annyit írok: FOLYT .KÖV.

(Emlékeztetőnek meg annyit: Saravana Stores és a büfé)

Hurrá, hétfő! #14

Tegnap eszembe jutott, hogy a vershez igazából választhattam volna a saját képeim közül is, illusztrációnak, de addigra már betettem a pinteresten talált fotót.

Ami tulajdonképpen annyira nem is illett a vershez, de az én képeim sem illettek volna. Mert a vers inkább az elszalasztott lehetőségekről szól, a képeimen pedig boldog öregemberek vannak.

Ez a kettő jutott eszembe, de lehet, hogy van még több is. A két bácsi épp békésen kávézgat templom után (nem tudom, mennyire látszik, de tiszta hamu a fejük, amit a templomban az egyfajta közbenjáró-pásztori szerepet betöltő brahminoktól kapnak. Ezt a tisztet csak a legmagasabb kasztbeliek tölthetik be. Az én csapatomban elég sok brahmin volt és az egyik srác ilyen “lelkész” is volt.), és nagyon örülnek, hogy fényképezem őket, a néni pedig a patyolatban dolgozik és maga a tény, hogy fehér emberek érdekesnek találják és fényképezik, arra készteti, hogy pózoljon. (Ha nem lenne világos, a néni mögötti asztal a patyolatnak az a része, ahol a már tiszta ruhát vasalják. Még a vasaló is látszik egy kicsit. Áramot nem fogyaszt. Dédnagyanyám hasonlót használt fiatalasszony korában. )

Úgy kerültem ide, hogy a varrónőhöz jöttünk gyalog, hogy elvigyük a szárinkat, de vasárnap pont nem volt nyitva. A varrodába amúgy csak úgy lépehttünk be, ha levettük előtte a cipőnket. (Ez nem kapcsolódik ide, csak azért jegyeztem meg, mert tőlünk nem áll távol az a nézet, hogy cipővel illetlenség bemenni valahova. Itt Skóciában ez nem egy érthető koncepió 🙂 Egyszer voltam egy szülinapi partin, ahol a háziak otthonra fölvették a cipőjüket! Mondjátok, hogy ez nem csak nekem furcsa…)

A két kávézgató bácsi a templom utcájában szürcsölgetett, beszélgetett, szemben velük egy fogászat hirdette a szolgálatását az egyik házban. Utcakép, majd közelről, a motoros képen láthatjátok egy pici részét a zöld táblának (“dental clinic”). A harmadik fotó a fogászati klinika bejárata előtt közvetlenül készült.

A néni egy sarokkal odébb dolgozott, látjuk, milyen körülmények között vasalják a ruhát. Az nem látszott, hogy hol mosnak, de egy dologban biztosak lehetünk, nem a közeli folyóban, mint a lenti képeken.

Honnan tudom? Onnan, hogy mi sosem a szállodai mosodaszolgálatot használtuk, hanem a sofőrünk elvitte valahová a ruhákat, lényegesen kevesebb pénzért kimosni, és egyik délelőtt munkába menet viccelődtünk azzal, hogy lehet, hogy a mi ruháinkat mossák itt éppen a patakban az asszonyok. Mire a sofőrünk megnyugtatott minket, hogy “Á, dehogy!”. Mert hát ugye látjuk mi is azt, hogy ezek mind egyforma színű meg hasonló méretű anyagok? Mert ezek a kórház lepedői, azért! (Én csak úgy mondom halkan, mert ezeken a képeken pont nem látszik, de mi naponta láttunk abban a patakban teheneket is álldogálni…)

Ha már említettem a szállodát, a Trident hotelben laktunk, medence, szauna, konditerem, minden, ami az öt csillagnak dukál. Így nézett ki belülről:

És kívülről:

szemétdombIgen, ez egy szemétdomb. Még csak nem is a legnagyobb a környéken és úgy tűnik, tehenek sem esznek belőle. Csak azt akartam érzékeltetni vele, hogy az a luxus, ami a hotelen belül van, a legtöbb ember számára elérhetetlen. Egy világ, amiből ők ki vannak zárva. (Egy munkatársnőnk azzal hárította el meghívásunkat a hotelbe beszélgetésre, hogy az anyukája nem engedné, hogy bejöjjön oda.)

Amiért pedig mindezt megmutattam meg elmeséltem, az az, hogy ezek az emberek mindennek ellenére boldogan, vidáman és elégedetten élnek. Pedig ők, legalábbis a hindu vallásúak, még abban a hitben is élnek, hogy mindig lesz egy újabb életük, mindig reménykedhetnek abban, hogy a következő nem lesz ekkora nyomor.

Akkor mi, akik hitünk szerint csak egyszer élünk, miért nem tudunk boldogok lenni ebben az egy életben?! Miért kell úgy élnünk, ahogy Weöres Sándor leírta, hogy mindig minden csak “lehetett volna”?

Te mit teszel ma a boldogságodért?*

*A kérdés nem költői! Nyugodtan írd meg itt a hozzászólásoknál vagy a facebook oldalon, hogy mi az,amit ma teszel vagy szoktál tenni azért, hogy boldog légy. Esetleg, hogy mi az, amit nem teszel, de szeretnél. Mi tenne boldoggá? Mi kell hozzá? Az én egyik “technikám” az, hogy mindennap legalább egyszer nevetek. Ha másképp nem megy, megnézek egy Showder klubot a youtube-on 🙂