A holló és az íróasztal

…avagy Miben különbözik Skócia és India Magyarországtól

Ma délután jött az ingatlanügynökségtől a pasas az albérletet ellenőrizni, míg én a lábamat lógattam az irodában. (Nem azért, mert annyira kevés a munka, hanem mert a hátamnak úgy kényelmes, ha magasabb a szék, és így nem ér le teljesen a lábam, tudom lógázni.) Félévente jön, hogy megnézze, nem pusztítottam-e le a lakást. (Nem.) Nem hagy nyomot maga után, de mindig küld előre emailt, hogy mikor fog jönni, így nem lógnak bugyik a radiátoron, amikor jön 🙂 Amíg szabin voltam otthon, egy macskaszitter vigyázott Florence-ra, Derek, aki egy derék embör, a Catbuddiestól, és akit Florence-kám nagyon komál. Ha pedig jön az éves gázbiztonsági ellenőrzés vagy szükség van egy mosógépszerelőre, nekem akkor sem kell itthon lennem, az ügynök odaadja a pótkulcsot az illetékesnek, aki bejön, elvégzi a dolgát, majd távozik, üres kézzel.

Ez itt, Skóciában teljesen normális. Ugyan elég meglepő volt, amikor ezzel szembesültem, de mindenki olyan természetesnek vette, hogy bennem sem merült föl, hogy gyanakodjak vagy aggódjak. A mai flatcheck kapcsán jutott eszembe India is, párhuzamként. Chennaiban az irodai kantinban nem egyszer megesett, hogy nem volt apróm, hogy 30 rúpiát fizessek a chicken biryaniért, csak 500-asom, ami ott nagy pénznek számít. Á, legyintett a menzás srác, akivel alig értettük egymást, angoltudás és akcentusbeli problémák miatt, majd később adnak vissza, ha már elegen vettek ebédet, mert akkor majd lesz elég apró. Én fizettem (500-at!) elvittem a tálcácskámat, megvettem a (frissen, aszememláttára) facsart gyümölcs shake-emet, megebédeltem a többiekkel, hogy egy félóra-óra múlva a pulthoz visszamenvén azt lássam, hogy már nincs ott a srác, akinek akkor sem tudnám a nevét, ha megmondta volta, kivéve, ha Kumar. (De ott majdnem mindenki Kumar.) Valaki más van ott, ugyanazt a kaját árulja, ha személyleírást kellene adnom, azt mondanám, alacsony, sötétbőrű, fekete hajú, bajusszal. Ami nem segítene sokat, mert az előző is alacsony, sötétbőrű, fekete hajú, bajusszal. (A lányok ugyanez, csak bajusz=hosszú haj). De hát láááátom, hogy ez nem ugyanaz az ember! Azért csak odamegyek, meglát, és már veszi is elő a visszajárót, “ma’am, ma’am”, és pontosan leszámolja, ami jár nekem. Eszébe sem jut letagadni – ugyan, ki tudná bizonyítani, hogy mennyit adtam, hogy a kollegája nem adott vissza, hogy majd azt mondta, később?! De fel sem merül, és ez nem egyszer előfordult.

Sötétbőrű, feketehajú nem-biztos-hogy-Kumarok

Sötétbőrű, feketehajú nem-biztos-hogy-Kumarok

Ilyenkor annyira sajnálom, hogy ez Magyarországon nincs így. De ha belegondolok, otthon én sem engednék be bárkit a lakásomba nyugodt szívvel. Nem adnám oda a tízezresemet egy 1200 Ft-os ebédért (lehet annyiért egyáltalán még ebédet kapni?), hogy majd egy óra múlva visszaadnak. De fordítva is igaz: mosógépszerelőként nem mennék be akárki lakásába, hogy aztán azzal vádoljon, hogy elvittem a laptopját, pénztároskánt nem vállalnám hogy “majd visszaadok a tízesből”, hogy a kedves vevő aztán azt állítsa, nem is tízest, hanem huszast adott.

Nem azért, mert  a magyar lopósabb lenne a skótnál vagy hazugabb az indiainál. Hanem, mert nem bízik. Sokszor még a hozzá közel állókban sem, de ismeretlenekben aztán pláne nem. Olyan jó lenne pedig, ha megtanulnánk, hogy lehet bízni a másikban. Ha tudnánk feltételezni, hogy van, aki tényleg csak jót akar és nem átverni. Lehet, hogy összefutsz egy hazuggal? Lehet. Lehet, hogy valaki megkárosít, megrövidít? Lehet. De az itt is megeshet vagy akár Indiában is. De minél többször gyakorlod mások felé a bizalmat, annál többször fogod te magad is visszakapni. Kezd kicsiben, a közvetlen környezetedben – terjeszd!

Mit tudnál a héten tenni? Mivel tudnád kifejezni a bizalmad?