Versvasárnap #21

Vurst Vanda

Telik

Eme zordon helyen
leláncolt az élet,
menedékem: már csak
a saját testem védhet.

Itt kavarognak bennem
a zengzetes szavak,
s lassan közelebb lépnek,
hogy vállon ragadjanak.

Messze visz most innen,
elcsal az emlékezet.
Eléd tárok –nézd hát-
titkos, elzárt képeket.

Nincs itt már senki,
elment a sok idegen.
Merengőn nézek át
a tovatűnő éveken.

Télre tavasz jön,
az éjjelre hajnal.
Mosolyogni próbálok,
kiflit eszek vajjal.

Rendje van a létnek,
bár kell néha a csók.
Változik a holdfény,
de marad, ami volt.

A képzelet olykor
kiszáradt izmokat szakít,
de az akarat az időn
nagyokat taszít.

(2007.)