Az adott szóról, csirke biriyaniról, barátságról és el nem lopott cipőkről

Vasárnap jelent meg a hvg.hu-n egy cikk a jólismert használtruházati cégről, a Háda Kft.-ről. Érdemes elolvasni, hogyan lett egy ötletből jól menő vállalkozás, de én nem ezért pécéztem ki magamnak, hanem az alábbiak miatt.

“Érdekesség, hogy a brit partnerekkel elegendő a szóban kötött megállapodás. Háda György azt mondta, hogy “Bár az angolok nehéz emberek, nem írunk több oldalas szerződéseket, mert nincs rá szükség. A partnercéggel minden év elején megegyezünk az árban és a mennyiségben. Általában megbeszéljük, és működik a szóbeli megállapodás. Ő szállít, mi fizetünk. Ennyire egyszerű. A nyugati kultúrában még mindig van becsülete az adott szónak” – mondta.” (a teljes cikk itt olvasható)

A szóbeli megállapodás valóban működik itt, úgy hívják, hogy “gentlemen’s agreement”, azaz úriemberek közti megegyezés. Amennyiben nem tartják be a megállapodást, még bíróságra is lehet menni vele.
Először akkor hallottam ezt a kifejezést, amikor Indiába készültem 4 hónapra dolgozni. A projekt végéig maradtam, ameddig át nem adtam teljesen a munkát a chennai-i csapatnak, akik aztán önállóan kezdtek el dolgozni, rám pedig várt a control és támogató munka itt Glasgowban.

A pozícióm ekkor már megvolt, de még nem kaptam sem fizetésre ajánlatot, sem írott szerződést nem láttam és kicsit aggódtam, aminek az egyik megbeszélésen hangot is adtam. Merthogy az oké, hogy megvan az állás, mondták, hogy megvan, de semmiféle biztosítékom nincs, azt sem tudom, mennyit fogok keresni, stb. Ekkor hangzott el a senior managerek szájából ez a kifejezés, nem kell aggódnom, mondták, ez gentlemen’s agreement.

Tényleg az volt, de ezt magyar fejjel azért elég nehéz volt fölfogni, amikor te ahhoz vagy szokva, úgy általában, hogy még az írásban adott szó sem elég biztos…

Háda György úgy fogalmaz: a nyugati kultúrában még van becsülete az adott szónak. De ez nemcsak a nyugati kultúrában van így. (Nem akarom azt mondani, hogy ez tulajdonképpen csak a magyar kultúrában nincs így…mert biztos vannak más népek is.) Két dolog jutott eszembe erről a mondatról.

Az egyik a saría (iszlám jog és itt még több a befektetésről-kereskedésről). Az egyik bankban, ahol dolgoztam, rendszeresen kaptunk üzeneteket olyan ügyfelektől, akik a saría irányította országban éltek. Az üzenetekben ügyletek részleteit közölték, mégpedig úgy, hogy ők megígérik, hogy x összegben vesznek ilyen valutát olyan valutáért, n árfolyamon ekkor meg ekkor és ez az ígéret köti őket, amennyiben nem tartják meg a szavukat, akkor ennyi meg ennyi díjat fizetnek büntetésből.

A másik pedig, ami eszembe ötlött, az egy kis történet Chennaiból.

Egyik nap ebédnél chicken biriyanit akartem venni, ami 34 rúpiába került (ellentétben más ebédekkel, amik csak 26 rúpiát kóstáltak), de csak 500-asom volt. Ez ott nagy pénz (a legnagyobb címlet az ezres), sokat is ér, abból is látszik, hogy egy ebéd csak 34 rúpia. (Bár Tata, a cég minden ebédhez a fele árával hozzájárul, ezenkívül pedig vacsora- és uzsonnakupont is ad a dolgozóinak – az uzsonnakupont gyümölcsturmixra is be lehetett váltani. Megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy sokan csak itt, az irodában engedhették meg magunak, hogy főételt egyenek.)

DLF canteen, first cake-cutting

Az ebédlő és büfé kialakítás előtt – első tortánk

Szóval kikértem a biriyanimat és fizettem volna, de a srác a pult mögött – ami igazából csak egy, az ebéd idejére odahúzott asztalt jelentett, a pénzt meg egy tálban tartották, nem ám pénztár meg blokk meg miegyéb – közölte, hogy sajnos nem tud visszaadni, ennyi aprója nincs. De vigyem csak el az ételt, mire végzek, már össze fog gyűlni elég pénz és akkor majd visszaad.

Ez rendben is volt, mi leültünk Nandukával enni és amikor végeztünk, gondoltam, megyek a sráchoz a visszajárómért. (Nanda volt az egyik legjobb barátom odakint, mindennap együtt ettünk, már Budapesten is, és Chennaiban hétvégén is sokszor találkoztunk és a mai napig tartjuk a kapcsolatot.)

Igen ám, csak ahogy fölnéztem, láttam, hogy már nincs ott az a fiú, akivel én ezt megbeszéltem, helyette ott van egy másik, alacsony, barnabőrű, feketehajú (szemben az előző sráccal, aki alacsony volt, barnabőrű és feketehajú. Csak egy másik arc volt a fején. Az azonosítás leírás alapján itt amúgyis elég nehezen ment, mert annyit tudtál mondani, hogy “tuuudod melyik, ilyen alacsony, barnabőrű, fekete a haja”. Lányoknál mindenki hosszú hajú, tehát az sem volt túl nagy segítség. Fiúknál még fölmerült a kérdés, hogy van bajsza vagy nincs bajsza, de igazából ez sem segített túl sokat. Esetleg reménykedhettél egy szemüvegben. De ez volt a maximum.)

Nem volt mit tenni, 500 rúpia, akárhogy is nézem, nekem is 500 rúpia, odamentem, gondolván, majd elmagyarázom a 2-es számúnak, hogy mi az ábra. De nem volt rá szükség. Ahogy meglátott, már mondta is: “Ma’am, itt van a visszajárója, ennyi meg ennyi.” És már nyomta is a kezembe  a pénzt. Odavoltam egy óra hosszát, ők közben cseréltek, de eszükbe sem jutott, hogy becsapjanak vagy azt mondják, csak 100 rúpiát adtam.

A büfében is, ha nem volt nálad pénz, később is oda lehetett adni és nemcsak nekünk, fehéreknek volt ez kiváltság. Rajalakshmit láttam egyszer sorbaállni és fizetni, anélkül, hogy kapott volna vlaamit. Akkor mesélte, hogy előző este elfelejtette kihozni a pénztárcáját vacsorához és most fizette ki.

Az ebédlőben volt egy kisasztal, rajta mindenféle-fajta mobiltöltővel (Nokia, Blackberry, Sony, stb). bárki föltehette oda a telefonját és otthagyhattad órákra, amíg te visszamentél dolgozni. Úgy hallottam, ilyen töltőállomás volt benzinkutakon és egyes boltokban is.

Amikor bementünk a templomba vagy az ashramba Pondicherryben, a cipőnket kinn kellett hagyni az utcán, a templom előtt. Amikor visszeértél, ott várt rád, senki nem lopta el.

Ha beálltál egy parkolóba, ráírták a hátsó szélvédődre, mikor értél oda, ez alapján ellenőriztek a parkolóőrök. Semmi papír meg nyomtatás…

car parking in Chennai

Ez az autó 12:20-kor érkezett

Annyi minden jutott most eszembe, hogy utolsó sornak annyit írok: FOLYT .KÖV.

(Emlékeztetőnek meg annyit: Saravana Stores és a büfé)