Gimis koromban szerettem írni. Néha verseket, de inkább prózában éreztem otthon magam. Verset talán csak erős érzelmi felindulásból írtam vagy nagy csöndben, éjszaka. (Erre a kettőre emlékszem.)

Később néha írtam elmélkedést, hitről, amit igeversek ihlettek. Valahogy mindig is vonzott az írás, de sosem volt bennem elég egy hosszú történethez, regényhez vagy novellához. Jobban esett – és jobban kézre esett – apró szösszeneteket írni valós élethelyzetekről, kicsit görbetükör-írással, sok iróniával, esetleg nyelvi bravúrokat elkövetni papíron. De ez nem tartott sokáig, sokszor inkább csak gondoltam, mintsem leírtam ezeket.

Évekkel később, már Indiában, a főnököm ajánlotta az írást, stresszoldónak. Szabina vetette föl az írást, mondván, olyan jó a stílusom, lehet, hogy segítene levezetni a feszültséget.

Aztán rátaláltam Viára és az urban:eve-re. Visszamenőleg is elolvastam a bejegyzéseket, és azóta is naponta olvasom.
A Blog Action Day 2012 bejegyzésnél már nagyon bizsergett bennem, hogy milyen jó lenne blogot írni. Ez az írás volt az, ami elgondolkodtatott, hogy miről is tudnék írni. Mi az, ami érdekel és megér egy blogot. Az év végi összesítést olvasva végülis eldöntöttem. Miért ne?

http://www.urban-eve.hu/2012/10/15/blog-action-day-2012-a-kozosseg-ereje/

A saját év végi összesítőmnél pedig majd értékelem, hogy sikerült! 🙂

És hogy milyen is Léna világa? Szabad, lüktető, néha romantikus, de inkább vicces, élhető, egyensúlyra törekvő, talán nem mindig praktikus, de szép, általában rendezett, de néha szalad, gyönyörködő, gondolkodó és soha nem unalmas.

A lenyűgöző, inspiráló, szédítő Taj Mahal